|
Sziasztok!
Valószínûleg mindannyian tudjátok
már, hogy nem arról fogok írni, amirõl
ma igazán szerettem volna, hiszen sajnos nem úgy
sikerült az elsõ vb-szereplésünk,
ahogyan elképzeltük. Az autó a shake down
után az igazi versenyen már nem nagyon szeretett
volna menni, úgy döntött alig négy
kilométer után, hogy neki ennyi elég.
Elkezdett rángatni, azt hittük az üzemanyag-szivattyú
ment tönkre. Kiszálltam átkapcsolni a másikat,
akkor láttam, hogy folyamatosan méteres láng
jön a kipufogóból, szóltam Tominak,
hogy állítsa le. Átkötöttem
a másik AC-t, de nem lett jobb. Ahogy terhelést
kapott, lefulladt az autó. Valószínûleg
megbolondult az elektronika, és túl sok benzint
adagolt. Félretoltuk az autót, hihetetlen módon
elkeseredve. Jellemzõ egyébként a szervezésre,
hogy mire félretoltuk, már a rádiósponthoz
hívtak, és magyarul megkérdezte valaki
a központban, hogy minden rendben van-e velünk,
kiállunk-e, és hogy sajnálja. Jól
esett érezni, hogy törõdnek velünk.
Még hozzátartozik a dologhoz, sõt, valószínûleg
ezzel kellett volna kezdenem, hogy a három és
fél kilométeren, amíg mentünk, sõt
már a rajtban is, állandóan integetnem
kellett, mert tele volt a pálya széle magyar
zászlókkal, mezekkel és persze szurkolókkal.
Hihetetlen jó érzés volt, és sajnálom,
hogy csalódást okoztunk azoknak, akik a következõ
gyorsokon álltak. Elhihetitek, hogy én lettem
volna a legboldogabb, ha végigintegethetem a versenyt…
Miután elment a mezõny, kitoltuk az autót
a közeli faluba, kiderült, hogy egész kis
magyar kolónia ücsörög a helyi étteremben.
Tóth Imi egy-egy pohár sörrel várt
minket, vigasztalásul. Délután kimentünk
megnézni egy gyorsot, de rettenetes érzés
volt a pálya szélérõl nézni
a többieket, úgyhogy fogtuk magunkat, hazamentünk
a szállásunkra, majd egy búfelejtõ
vacsorára Trierbe. Szombaton aztán elindultunk
hazafelé, a fiúk még megnéztek
egy szervizt a szervizparkban, aztán jöttek õk
is. Még egy gondolat a pálya szélérõl,
sõt, inkább kettõ. Az egyik, hogy ahol
mi álltunk, a pályától kb 50 méterre
volt lekordonozva a nézõknek a terület,
igazán élvezhetetlenné téve a
verseny-nézést. Ezt több magyar szurkolótól
is visszahallottuk egyébként. A másik,
hogy a N eleje nagyon kemény, fõleg Sola (közel
négy és fél perc elõnnyel nyerte
az N-t!), meg a Subaruk.
A versennyel kapcsolatban igazán pozitívak
a tapasztalataink, látszik, hogy nagyon komoly munka
áll mögötte, és igazi profi csapat
irányítja. Kezdõdött rögtön
a vasárnapi jelentkezéssel, azt hittük,
hogy csak a pályabejáráshoz szükséges
anyagokat kapjuk meg, ezzel szemben rögtön megejtettük
az adminisztratív átvételt is. Aztán
a pályabejárás. Igaz, nagyon feszített
volt a tempó, minden gyorsra volt kb. két óránk,
hogy kettõt mehessünk rajta, de minden elágazás
ki volt táblázva, kékkel elõjelzõ,
pirossal a kanyar. Nem lehetett eltévedni sem. Külön
itinert kaptunk arra, hogyan kell visszamenni a gyors rajtjához,
vagy a következõ gyorshoz. Unatkoznom nem kellett…
A két menetbõl felírást azért
meg lehet egyébként szokni, a harmadik napon
már egész jól ment. Persze akkor derült
volna ki igazán, ha eljutunk a gyorsokra. Komoly összhang
kell kettõnk között, nagyon rá kell
érezni a gyorsasági szakasz ritmusára,
és akkor mûködik a dolog.
A szervizparkban apró figyelmesség, de hasznos,
hogy van központ víz és áram-ellátás,
nem dübörögtek állandóan az aggregátorok.
Ami itt igazán komolyan néz ki, az a nagy csapatok
része, kivetítõvel, nagyon látványos.
Összességében annak ellenére, hogy
nagyon hamar véget ért számunkra az igazi
verseny, az elsõ elkeseredésen túlesve
azért pozitív volt ez a hét, nagyon sok
tapasztalatot gyûjtöttünk, és ami megmaradt,
a bizonyítási vágy pedig hajt minket
arra, hogy újabb vb-futamon is rajthoz álljunk,
vagy idén, vagy jövõre. De megyünk!
Tagai Robi
|
